NÉGY
Ryan
Fordította: Hannah
A vaddisznó pont annyira izgalmas, mint bármelyik másik kedd este. Pár paraszt, több sörrel a bendőjükben, mint ésszel a fejükben, arról veszekednek a sarokban, hogy ki csalt a billiárdban. Emma June, Ruthie May unokája, és a se vele se nélküle barátja, Tucker, úgy tűnik, ma este ismét együtt vannak, a szokásos helyükön smárolnak a mosdók mellett. Ruthie May pedig tanácskozást tart a Happy Cat Pletyka Királynőkkel két egymáshoz tolt asztalnál a helyiség közepében.
Eközben a kistesóm – három öcsém közül a legidősebb – a pult mögött áll, homlokát ráncolva rángatja a sörcsapokat és pattintja le a kólásüvegek kupakját. Jace rám néz, ’’el ne kezd, barom’’ fintorral tetézi rosszkedvét, és eltűnik a konyhába.
Végigmegyek a bárban, válaszolok a kérdésekre a tegnapi síkosító tűzet illetően, ami égető téma lesz Happy Catben, ameddig valami más izgalmas nem történik. Míg mondjuk Sunshine Toys piacra nem dobja az ünnepi termékeit, vagy ameddig el kezd keringeni egy újabb petíció, amelyben a gyár kitiltását követelik.
Régen az autópálya menti szélmalmok felszereléséről veszekedtünk, vagy arról, hogy ki főzi meg legfinomabban a harcsát, de mostanában folyamatosan zajlik a Sunshine dráma.
És, mint szokásos, a városban két vélemény kering, egyik a karma büntetése a szégyentelen perverzekre, vagy szimplán egy szerencsétlen baleset.
Helyet foglalok nem messze Oliviától, aki a bár másik végében szórakoztatja a város szingli pasijainak, a húsz és ötven közötti korosztály háromnegyedét. Valószínűleg a csakrájukat elemzi, vagy helyreállítja az aurájukat, vagy valami hasonló.
Sok sikert neki.
És nekik is. Nem mindig értem Oliviát, és a new age badarságait, de soha nem hallottam, hogy bárkiről is egy rossz szót szólt volna, vagy, hogy valaki szívét áldja. Legalábbis, nem fordított, sértegető értelemben.
Ami hiányzik neki a déli oktatásból, azt pótolja a puszta lelkesedés, és rosszabbul is el lehet tölteni egy estét, mint egy barátságos nővel, aki sokat szeret mosolyogni, még akkor is, ha nincs ki a négy kereke. Legalább nincsenek rossz szándékai, ami már haladás a többi városlakóval szemben.
Olivia integet.
Visszaintek.
Jace pedig, szükségesnél erősebben csapja a pulthoz az üveg Blue Moont.
Felhúzom a szemöldököm.
– Úgy látszik, működik az aromaterápiás fröccs, amit Olivia talált ki a lobbanékonyságodra.
– Az a szívcsakrámnak volt, baromarc – mondja olyan modorral, ami még Jace esetében is túlzás.
– Hó, héj. Történt ma valami? – kérdezem közelebb hajolva gyengédebb hangon.
– Semmi, amihez kikérném a véleményed – további magyarázat nélkül, visszamegy a bárpulthoz, hogy összeszedjen egy üres hamburgeres kosárkát, én pedig elfojtok egy sóhajt.
Jace középiskola óta ugyanabban a hajóban ragadt, ugyanazzal a nővel, és ami nekem is úgy négy havonta, óramű pontossággal meglehetősen kellemetlen gyomorégést okoz. Az volt az egyetlen vágyam, hogy öcséimet boldognak lássam. Nem hagy nyugodni, hogy nem tudok változtatni Jace rossz szokásain. És újra meg újra összejönni egy olyan nővel, akinek az a kedvenc szórakozási formája, hogy milyen közel kerülhet ahhoz, hogy megcsalja őt valakivel, mielőtt az említett férfi felrobban, az egy rossz szokás, egy függőség, nem szerelem, mondjon bárki is bármit.
Az, hogy Ginger óvónő, nem jelenti azt automatikusan, hogy édes és ártatlan, vagy, hogy „túl jó’’ az én faragatlan öcsémhez. Ginger egy bajkeverő, az az észrevétlen, sunyi fajta és emiatt még veszélyesebb.
Miért vagyok én az egyedüli, aki tisztán látja ezt a szart?
Még Jessie is, a parancsnokom, aki nő, akinek a legtöbb téren csodálom az ítélőképességét, nem lát át Ginger manipulálásán.
Olyan, mint Steve, Savannah exe. Csak azért mert egy jóképű középiskolai focicsillag, akiből bankár zseni lett, az emberek azt hiszik ő a kibaszott város legjobb partija.
Vagyis azt hitték, amíg le nem bukott farkával tövig egy juhban. Még most is van, aki úgy hiszi, hogy valamilyen fajta tévedés lehetett. Hallottam, hogy néhányan azt mondták Savannah nem látta tisztán a dolgokat. Vagy, hogy csak kitalálta az egészet. Vagy talán a juh tehet róla, ahogy sétálgatott, frissen nyírt bundával mutogatta a hátsóját azon a mezőn, sötétedés után.
Nem csoda, hogy Savannah elhagyta a várost.
Cassie az első személy, aki úgy ítélte meg Steve-t, mint én.
Kíváncsi vagyok, mit gondolna Gingerről. Megkérdezném tőle, de amilyen hidegen lepattintott reggel, feltételezem nem akar mást, csak egy civilizált szomszédi viszonyt. Plusz, Jace pipa lenne. Amúgy is tudja mi az álláspontom Gingerrel kapcsolatban, és egy kívülálló véleménye nem fog segíteni az esetemben.
Kinyílik az ajtó, és maga az említett, okos barna suhan be a bárba.
Cassie hetyke barna copfjai roppant aranyosak, és a kalandozó részem azonnal tudni akarja milyen érzés lenne a kezeim köré tekerni őket. Amilyen szerencsés vagyok, valószínűleg egy olyan pokolian szexi pólót visel, nekem meg mindent bele kell adnom, hogy ne tévelyegjen a tekintetem a nyaka alatti részre az este hátralevő részében.
Lopva pillantok a bájos mosolya alá, miközben Ruthie Maynek integet, és igen – ezúttal egy retró Ms. Pac-Man póló van rajta –, a karakter csábítóan pózol a nagy betűk tetején. És bár eddig egyáltalán nem találtam szexinek egy sárga, kirúzsozott labdát, nem tudok nem bámulni.
De persze, nem Ms. Pac-Man az, aki hatással van rám. Vagy a póló. Hanem a nő a pólóban, a formás, édes illatú, aranyosan komoly nő, aki folyamatosan uralja a gondolataimat, azóta, hogy ma reggel hülyét csináltam magamból, amikor próbáltam – sikertelenül – intelligens megjegyzést tenni a tudományos gondolatmenetéhez, ami az emberi belek mikró-biológiai életét illette.
Nem vagyok gyagyás, de hegesztő voltam mielőtt beléptem a tűzoltókhoz. Soha nem tévedtem be a felsőoktatás sötét termeibe. Túlságosan lefoglalt, hogy kidolgozzam a belemet, rögtön a középiskola befejezése után, hogy segíthessek a szüleimnek ételt tenni az asztalra. Nem volt sem időm, sem pénzem főiskolára menni.
Meg többször ez nem is zavar. Szeretek tűzoltó lenni, és büszke vagyok azokra az áldozatokra, amiket meghoztam, hogy a fiatalabb testvéreimnek meglegyenek azok az opciók, melyek nekem nem voltak. De néha azt kívánom, bárcsak lett volna több lehetőségem, hogy tágítsam a tudásomat, és beszélgessek olyan emberekkel, akik többet tudnak a Happy Caten kívüli világról.
– Gondolom, a csirkés szendvicset kéred – szólal meg Jace mögöttem. Kicsit lecsillapodott, de a hangjától még mindig összerezzenek, ahogy rá figyelek. – És mellé a sült krumplit, mint általában – folytatja.
– Ennyire kiszámítható vagyok? – ráncolom a homlokom.
Jace válaszul felhorkant, amitől jobban ráncolom a homlokom.
– Nem, köszönöm – mondom és kihúzom a vállam. Íme, itt vagyok, és valami többre vágyom, de ragaszkodom a régi mintákhoz és szokásokhoz.
– Kérek egy buffalo wing salátát, ranch öntettel a kéksajtos helyett, mellé pedig sült okrát.
– Az okra még nem érkezett meg – mondja Jace határozottan. – De van sült tökvirág, egész jó.
– Az marad. Desszertnek a pitét, amelyik a frissebb. – Az ujjammal felé mutatok, amikor megjön az ihlet. – Két adagot kérek. Az elsőt már most vidd ki. A barna nőnek a hármas asztalnál.
Jace szemöldöke felugrik, és odanéz a vállam fölött.
– Ruthie Maynek?
– Nem. A másik barnának. Az aranyosnak, aki nem elég idős ahhoz, hogy az anyám lehetne – ráncolom a homlokom.
Jace szemöldöke magasabbra ugrik, és a szúrós kedve teljesen elillan.
– Cassie Sunderwell? – Jace halkan füttyent, és ismét rám néz. – Próbálod helyrehozni a dolgokat?
– Mi van? Miért? Úgy érted a tűz miatt? Nem volt károsodás a víz miatt. És még ha lett volna is, az aligha az én hibám.
– Nem a tűzre gondolok – mondja Jace olyan hangon, ami arra utal, biztos túl sokat ittam. – Úgy értem, hogy utál. Vagyis utált, a gimiben legalábbis.
Homlokráncolásom átvált mogorvaságra.
– Tessék? Nem is utált. Cassie-vel barátok voltunk.
Jace felhorkan.
– Azok voltunk – erősködök. – Egy osztályba jártunk angol órán.
Az angol projektünk volt az utolsó félévem fénypontja. Alig vártam a délutánokat, amikor a Rómeó és Júlia jeleneteket próbáltuk, minden nap. A zsúfolt napi programom csúcsa volt, ami tanulással, munkával telt el és azzal, hogy fiatalabb testvéremre vigyáztam, meg ne ölje magát, amíg a szüleim hazaérnek. Amíg egymással szembe nem kerültünk, azt hittem Cassie szégyenlős – nem beszélt sokat az órán –, de egyáltalán nem volt az. Okos volt, és magabiztos, és amikor megnyílt egy kicsit, nagyon vicces.
Istenem, hogy megnevettetett. És megcsókolni is furcsán jó volt, még akkor is, ha csak színjáték volt a színdarab miatt, és akkoriban olyan fiatalnak tűnt, nehéz volt elhinni, hogy igazából tizenhat éves. Mindig copfba kötött hajával, nagy szemüvegével, és a bő ruhákban tizenkét évesnek nézett ki.
Tizennyolc évesen kissé feszélyezett a mini csók jelenet, de akkor is… valami volt ott. Valami, amitől szomorú lettem, amikor a jelenet véget ért, még ha ötöst is kaptunk.
– Lehet együtt jártatok angol órára, de semmi más közös nem volt bennetek – mondja a testvérem.
Ennek semmi értelme nem volt.
– Közel kerültünk egymáshoz – nyomatékosítom halkan. – Amikor utolsó éves voltam, volt egy közös projektünk. Cassie annyira okos volt, hogy áthelyezték az utolsó évesek angol órájára, annak ellenére, hogy csak másodikos volt. Emlékszel?
A testvérem a szemét forgatja. – Igen, emlékszem. Haver, én is másodikos voltam akkor. A barátaim ismerték az ő barátnőit, és ott voltam a softballosok év végi söröshordó bulijukon, amikor becsiccsentett és mindenkinek elmondta, hogy úgy utálja Ryan O’Dellt, mint gennyes szemölcsöket.
Összerezzentem.
– Gennyes szemölcsöket?
– Senki sem szereti a gennyes szemölcsöket.
– Nyilván. – Összegörnyedek. – A francba.
– Ja – feleli Jace, megenyhült arckifejezéssel. – De mindegy. Kit érdekel? Mindenki tudja, hogy a Sunderwell lányoknak nincs ki a négy kerekük.
– Tényleg? – kérdezem, miközben megfeszül az állkapcsom. – Nem unod már azt, amit ,,mindenki tud a városban’’? Nem akarsz egyszerűen kiszakadni az átkozott Happy Cat mentalitásból és magad gondolkodni?
Jace tekintete ismét elsötétül, de nem válaszol azonnal. A mögöttem lévő asztalra fókuszál, egy pillanatig figyeli, miután megint az arcomra néz.
– Hozom a pitét, de te magad viszed oda neki. Nézz a szemébe és légy őszinte önmagaddal, hogy mit is látsz. Tudod, ez is része a város hibáinak.
– És pedig? – kérdezem döbbenten, amiért sikerült, egymás után ennyi szót kiszedni Jace-ből, főleg, ha ilyen rossz a kedve.
– Amit „mindenki tud” – vigyorog. – Az ember a tükörben is része ennek, nemde? Az emberek ebben a városban szeretik megmondani ki vagy. Így nem is olyan könnyű a saját fejeddel gondolkodni.
Lenyűgözve bólintok. És reménytelien. Talán a kisöcsém nem fogja hozzáláncolni magát egy olyan nőhöz, aki szarul bánik vele az élete hátralevő részében. Lehet, hogy kilép a skatulyából, amibe a város belehelyezte, amikor letartoztatták a golfpályán való cross motorozásért, gólya korában, és új utakat fog járni.
Kinyújtom a kezem, és megveregetem a vállát.
– Büszke vagyok rád.
– Kéred a pitét vagy sem? – forgatja a szemét Jace.
Hátrapillantok a vállam felett, és látom, amint Cassie a kollégaival nevet, tekintetében szabadság és felszabadultság táncol. Ma reggel nem volt ilyen, és összeszorul a mellkasom.
Visszafordulok Jace-hez.
– Nem kérem a pitét.
– Lehet, hogy szereti a pitét – vonja meg a vállát. – Csak egy módon lehet megtudni.
Felé tolom a sörösüvegemet a bárpulton, és lecsusszanok a székről.
– Á, nem ma este, öcsi. Később találkozunk.
– Semmi vacsora? Becsomagolhatom.
A fejemet rázva a hátsó kijárat felé sétálok, a folyosón végig, a tárolószekrény mellett, eltökélten, hogy ne vonjam magamra Cassie figyelmét, ha már jól érzi magát. Tudni akarom, mit csináltam rosszul, hogy helyrehozhassam, de nem fogom kellemetlen helyzetbe hozni mindenki előtt. Viszont be fogom bizonyítani neki, hogy nem vagyok rossz ember, és hogy ismét barátoknak kellene legyünk. Végül is szomszédok vagyunk. Egyelőre.
Egy utolsó pillantást vetek az asztala felé, és azzal a mosollyal, amitől jobban vágyom ismét megismerni Cassie-t, mint amennyire vágyom az alvásra egy nehéz műszak után, elindulok haza.
Otthon ott találom George-ot, amint egy vibrátort kerget – felhúzva, csak semmi kétértelműség – a verandámon. Miután megbizonyosodom, hogy nem fogja magát véletlenül megrázatni, ha beleharap, csinálok egy adag zöldség quesadillát és egy hideg sör, meg a konyha asztalon kinyitott gimis évkönyvem mellett elgondolkodom a világegyetem rejtélyein. De Cassie tizenhat éves arca nem ad rá választ. Arra, hogy miért utált engem akkoriban, vagy, hogy miért számít annyira az, hogy most újból megismerjem.
Bármit is tettem, tisztázni akarom. Helyre akarom hozni.
De nem tudom helyrehozni, ha nem áll szóba velem.
George-ra mutatok, az utolsó quesadilla háromszöggel, aki a kanapén ejtőzik a másik szobában, és szőlőt majszol duzzogva, amiért nem csináltam neki pattogatott kukoricát.
– George, kell egy terv. Amire igazán szükségem van, az egy terv.
Cassie
Fordította: Maya
A savannah sunshine forgatása és Savannah időbeosztása miatt, amikor gyerekek voltunk, általában évente öt hónapot töltöttünk Kaliforniában, mielőtt a tanév nagy részére hazajöttünk volna. A Happy Catben való élet volt a szüleink megoldása arra, hogy minél több normalitást illesszenek az életünkbe. Természetesen, amíg Savannah forgatott, voltak tanáraink, hogy ne maradjunk le, de a legtöbb munkát május és szeptember között végeztük.
Miután a sorozatának vége lett, a középiskoláig nem nyaraltam Georgiában.
A szerdai nap egy újabb emlékeztető arra, hogy miért nem akarom mostantól ott tölteni a nyarakat. Hervadozok, mint egy dundi napraforgó, és jégkockákat lopok a Sunshine Toys jégkásás standjáról a Sunshine Square-i termelői piacon, hogy ne ájuljak el a hőségben.
Ez a tér Savannah tévéműsoráról kapta a nevét. Nem a szexjáték-gyáráról. És tényleg ez kellene, hogy legyen a tér teljes neve, mert most már minden helybéli így emlegeti. Sunshine Square, ami a Savannah Sunshine tévéműsorról kapta a nevét, nem pedig a... tudod...
Még Ruthie May is különbséget tesz, és ő a legbüszkébb helyi alkalmazottja Savannah-nak. Ami azt illeti, épp most magyarázza ezt egy idegennek, aki a heti vásárra érkezett.
– Ó, igen. Savannah Sunshine helybéli. Annyi jót tett a közösségünkért, és nagyon büszkék vagyunk mindarra, amit elért. Jégkását? Savannah ragaszkodik hozzá, hogy ingyen osztogassuk. Csak egyszerű józan illendőség ebben a kurva hőségben.
– Van mango-lime, epres meglepetés és cseresznyés – teszi hozzá Olivia. Egyenesen ragyog a késő délutáni páratartalomban. Nem tudom, hogy ez az auratisztító rituáléja vagy mi, de ha nem lenne az a papírlegyező, amivel az arcát hűsíti, el sem hinném, hogy egyáltalán észrevette a hőséget. Friss, mint a reggeli harmat, imádnivaló rövid farmer rövidnadrágjában, mindkét csuklóján karkötőkkel, nagy napszemüveggel, ami a fél arcát eltakarja, és szalmakalappal a szőke fonata felett.
Ahogy legyezgeti magát, úgy néz ki, mint egy déli szépség és a Sunshine Toys logója is rajta van, szóval lehet, hogy valójában egy álruhás marketingzseni.
A vásárlóink mindannyian az epres meglepetést választják, és mielőtt útjukra engedjük, hogy megnézzék a néhány standdal arrébb lévő friss kukorica árust, felpakoljuk őket jégkásával.
– Igazán okos dolog a jégkásákat a nyári síkosítók ízéhez igazítani – mondom Oliviának.
Igyekszem nem elpirulni, amikor azt mondom, hogy síkosító. Az a tény, hogy az arcom már most egy izzadó cseresznyével vetélkedik a hőségben, határozottan az előnyömre válik, hogy megnyerjem ezt a csatát. Adj egy ötöst! Beveszek a számba még egy adag jeget.
– Ó, mi nem csak elneveztük őket róla – mondja Olivia mosolyogva. – A jégkásákat valódi síkosítóval ízesítjük.
A jég megakad a torkomon, és Ruthie May hátba vág, amíg a jégdarab át nem repül az asztalunk felett, hogy egy helyi gazda hátán landoljon. Összerezzenek, de a kezeslábasban lévő férfi nem veszi észre, hogy a jég máris beleolvadt a ruhájába, így nem törődöm a bocsánatkéréssel.
Nagyobb gondjaim is vannak annál, mint egy jégkása maradvánnyal történt támadással foglalkozni.
– Mi van? Nem használhatunk... – morgom, mielőtt újabb köhögési roham tör rám.
– De mi csak természetes összetevőket használunk – magyarázza Olivia, miközben megpróbálok megszabadulni a torkomat marcangoló viszketéstől. – Teljes mértékben ehető.
– Azt hittem, hogy a kókuszolaj megszilárdul a jégen, de Neil finomított a formulán, így tökéletesen működik – teszi hozzá Ruthie May. – Tökéletesen simán lecsusszan.
– Állj! – kapkodom a levegőt köhögések között. Ha a város prűdjei közül valamelyik meghallaná, hogy a Sátán szexnedűjét csöpögtetjük az ártatlan gyerekek jégkásáira, akkor ránk küldenék a közegészségügyet. Savannah-nak is el kell majd mondanom, és ő biztosan eladja a céget.
Tennem kell valamit. Tény és való!
Összegörnyedve, majd a tüdőmet köptem ki, miközben az agyam zakatol, és egy pórázon sétáltatott mosómedve jelenik meg az arcom előtt.
A fejem tetején a hajszálak ugyanúgy égnek álltak, mint a tarkómon tegnap este a Vaddisznóban, amikor szánalmasan elbuktam abban, hogy ne legyek teljesen tudatában a bárpultnál ülő Ryannek, aki remekül nézett ki a halvány farmerben és a feszes kék pólójában, amely pont olyan szikrázó volt, mint a hegyi tavak kékje, ami jelen volt a szemei színében is.
Ezért is Ruthie Mayt hibáztatom.
Egészen addig suttogta nekem, hogy engem néz, amíg el nem ment.
– Jól vagy, Cassie? – kérdezi Ryan.
– Ó, te jó ég, Ryan, hála Istennek, hogy itt vagy – mondja Olivia, miközben próbálom nem köhögve leköpni Ryan cipőjét. Vagy a mosómedvéjét. – Azt hiszem, Heimlich-fogásra van szüksége.
Fém csörömpöl, és egy nyitott, rozsdamentes acélból készült vizes palack jelenik meg az orrom előtt. Még két pont Ryannek a környezetbarát gondolkodásért. – Tessék – mondja –, igyál egy kicsit! George nem bánja, ha osztozkodunk.
Túlságosan hálás vagyok a vízért ahhoz, hogy megharagudjak, amiért a mosómedve italát kínálja nekem. Belekortyolok a hűvös folyadékba, egy kevés ráömlik a kedvenc Firefly pólómra.
– Köszönöm – mondom, amikor végre képes vagyok anélkül beszélni, hogy szétszakadna a tüdőm.
És ekkor követem el a végzetes hibát.
A szemébe nézek, és a nyers aggodalom, ami összeráncolja a szemöldökét, egy olyan barátságos mosollyá válik, amelytől a gyomrom fel-alá liftezik, és amitől a nyelvem úgy összeakad, hogy képtelen vagyok beszélni. De abban biztos vagyok, hogy ha képes lennék megerőltetni magam, és működésbe hozni a nyelvem, akkor bizonyos testrészeit újra és újra végignyalnám.
Miért van rám ilyen hatással? Még azután is, hogy ő a felelős életem legmegalázóbb pillanatáért, még mindig úgy elájulok tőle, mint akkor, amikor Wil Wheaton azt mondta a Comic-conon, hogy tetszik neki a Supergirl jelmezem.
Kaliforniában megtanultam számítani arra, hogy az emberek nem feltétlenül azok, akiknek a felszínen mutatják magukat. Igen, fiatal voltam, de a szüleim olyanok voltak, mint a sólymok a forgatáson, és gondoskodtak róla, hogy Savannah és én tudjuk, hogy ne bízzunk a fiúkban – vagy néha a férfiakban –, akik arra célozgatnak, hogy egyedül akarnak lenni velünk.
De úgy gondoltam, hogy legalább Ryan egyike a jó fiúknak, és hogy nem fogok Happy Catben hollywoodi csalódáshoz hasonlót találni.
Bebizonyította, hogy tévedtem.
Bebizonyította, hogy hatalmasat tévedtem.
És ha a világ Ryan O'Delljei titokban hátba szúró görények, akkor van bármilyen remény az emberiség számára?
– Jobb? – kérdezi.
Szeretném elhinni, hogy az őszinte, baráti aggodalom valódi, de bizalmi problémáim vannak.
És ez az ő hibája.
– Igen. – A hangom szaggatott és kicsit sem vonzó, de ez nem számít, mert nem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy Ryan vonzódik-e hozzám. – Köszönöm.
Visszaadom neki az üveget, és izzadt tenyeremet a rövidnadrágomba törlöm.
Fel-alá pásztáz, de emlékeztetem magam, hogy ez a hivatásos tűzoltó Ryan, aki meggyőződik róla, hogy jól vagyok-e, és hogy az a tény, hogy a bőröm bizsereg a ruhám alatt, bárhová is néz, semmit sem jelentene neki. Ez a vonzalom nem kölcsönös probléma.
– Nagyon kedves tőled, hogy vigyázol Cassie-re – mondja Olivia. – Ti ketten egyszerűen imádnivalóak vagytok, és nem csak azért, mert az aurátok kiegészíti egymást. Erről jut eszembe, Cassie, a héten meg kell csinálnom a születési horoszkópodat – álmodozva felsóhajt. – Hát nem imádnivalók, Ruthie May?
Ruthie May felélénkül, mint egy cápa, aki vért szagolt a vízben. – Hát, szerintem igen. – Ryanre, majd rám néz, és már előre látom, ahogy megfordulnak utánunk. Az egész város megérzi, ha Ruthie May belemélyeszti a fogait egy új sztoriba. Pletyka feromonokat bocsát ki magából.
– George imádnivaló – mondom, mert a mosómedve elég aranyos. Amikor nem visel análgyöngyöket és nem szed ki farok alakú nyalókákat Savannah kukájából. – Hogy állunk a jéggel? Szükségünk van még többre? Elmehetek még többért, ha fogytán van.
– Van bőven – mondja Ruthie May anélkül, hogy odanézne, ezért odahajolok, és belenézek a hűtőtáskába.
– Ó, tényleg van, ugye?
– És rengeteg sí...
– Aroma! – kiabálom Olivia fölött. – Szőlőaromát is kellene szereznünk. Imádom a szőlőt.
– De nekünk nincs...
– Pontosan. A szőlőaroma fontos.
Ryan úgy mosolyog mindannyiunkra, mintha hihetetlenül mulatságosak, noha egy kicsit őrültek lennénk. – Én a limonádét szeretem a tölcséremben – mondja.
– Óóó – mondja Ruthie May és Olivia együtt.
– Majd írok Savannah-nak – teszi hozzá Olivia.
– Pszt – válaszolja Ruthie May. – Ne zavard őt! Megoldjuk egyedül is. Cassie, jóvá kell hagynod a limonádé ízű síkosítót.
– Jóváhagyva – mondom, és kétségbeesetten váltok témát, mielőtt az amúgy is lángoló arcom, még inkább lángra kap a szégyentől. – Lehetne...
– SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! – kiáltja egy rémült fiatal hang a piac túloldaláról.
Megfordulok, és látom, hogy a két tinilány, akik épp az imént szereztek jégkásákat a standunkról, térdre rogyva a földön fetrengenek az üvegfúvó stand mellett. Ryan futásnak ered, George Cooney pórázát jobb híján Olivia kezébe nyomja. Egy szívverésnyi tétovázás után szuszogva és fújtatva száguldok utána, nem tudok lépést tartani a fitt emberekkel.
Nem tudom pontosan, miért futok, csak azt, hogy van ez a szörnyű érzésem, hogy mennem kell. Meg kell néznem, mi történt. Meg kell győződnöm róla, hogy mindenki jól van. Lehet, hogy ez paranoia, de a gyárban keletkezett tűz és a félelem miatt, hogy valaki rájön, hogy síkosítós jégkását szolgálunk fel, az irányításmániás problémáim nagyon felpörögtek és felszínre törtek.
Az egyik tinédzser – a barna hajú, göndör lófarokkal – az anyja retiküljében turkál. A húga sír. Az anyjuk a földön fekszik, a torkát szorongatja, miközben az arca elvörösödik. Küzd, hogy levegőt vegyen, miközben könnyek folynak a szeméből, és tömeg gyűlik össze körülötte.
Mire odaérek a helyszínre, Ryan már az anya mellett van, és nyugodtan beszélget az egyik lánnyal. – Kókusz – mondja Göndör Lófarok. – Allergiás a kókuszra.
A tüdőmből kiszorul a levegő, és lassan jeges pánik kúszik a mellkasomba.
Kókusz. A kókuszolaj a fő alapanyaga Savannah összes síkosítójának.
És ez volt az összes jégkásában. Gyorsan végigpásztázom a környéket, és három félig üres jégkásás-tölcsért pillantok meg a fűben, alig két méterre tőlem.
Ryan felkapja az anya táskáját, és kiborítja a szenvedő nő mellé. Csak egy percbe telik, mire megtalálja, amit keres – egy EpiPen-t.
Mielőtt félrenézhetnék, Ryan letépi a tű tetejét, és határozottan beledöfi a nő combjába, elég erősen ahhoz, hogy a farmerján keresztül a bőrébe fúródjon, miközben olyan megnyugtatóan mormol neki, ami teljesen ellentétes a magabiztos döféssel.
Nagyot nyelve a mellkasomhoz szorítom az öklömet, nem veszek tudomást a fejem szédítő pörgéséről, és arra törekszem, hogy ne ájuljak el, miközben emlékeztetem magam, hogy nem minden tű gonosz. Néhány tű életet ment, mint ez is.
Mégis hálás vagyok, amikor Ryan megkönnyebbülten pillant hátra a válla fölött, és azt mondja: – Cassie, hívd a 911-et!
Bólintok, és igyekszem, hogy teljesítsem a parancsát, annyira örülök, hogy itt van. Épp most mentette meg ennek a nőnek az életét.
Miután a csapatom és én szörnyű veszélybe sodortuk.
Torokszorító sajnálattal rángatom elő a telefonomat a farzsebemből, és tárcsázom a segélyhívót.
HAT
Cassie
Fordította: Red Ruby
Négy órával később Savannah derűs nappalijában a telefonomat bámulom, és azt akarom, hogy a készülék közölje velem, hogy valójában nem kell beavatnom Savannah-t abba, amit az InstaChat már el is nevezett Sunshine Sno Síkosító Katasztrófának.
A gyógyfürdőszerű hangulat – kényelmes nyugágyak, lágy világítás, levendula-vanília diffúzorok és hangulatzene, amely minden este hét órától éjfélig varázslatos módon szól –, ellenére – úgy tűnik Olívia teljesen átalakította a szobát válási ajándék gyanánt –, a vérnyomásom körülbelül ugyanazon a szinten van, mint a múlt hónapban a munkahelyemen, amikor a csapatunk negyvennyolc órával a start előtt felfedezett egy hibát az Űrvikingek megszállják Butte-ot-ban.
Kijavítottuk a játékot.
De nem tudom, hogy meg tudok-e javítani mindent, ami Savannah cégénél szétesőben van.
Nem csak a síkosító-tűz vagy a termelői piac katasztrófája. A morál alacsony és a szállítmányok késnek, és nem tudom, hogyan hozzam helyre. Nem vagyok hozzászokva, hogy emberekkel vagy termékekkel foglalkozzak. Én egy kódmókus vagyok, és addig ólálkodom a kényelmes odúmban, amíg a projekt rám eső része be nem fejeződik, mielőtt előbújok, hogy a többi mókussal együtt elhárítsam a hibákat. A munkám talán tíz százalékát töltöm azzal, hogy a való életben is kapcsolatba lépek a csapattal, a többit pedig azzal, hogy videohíváson keresztül csevegek a csapattal, vagy – még jobb esetben – miközben zombikat gyilkolunk valami poszt-apokaliptikus virtuális városban. Savannah szorosan kapcsolódó, erősen együttműködő munkakörnyezetében teljesen elememen kívül vagyok.
Hiányzik San Francisco.
Hiányzik a lakásom és a játékszettem a tartalék hálószobában, a PS4-gyel és a kétmagos toronnyal.
Hiányzik, hogy három óra elteljen anélkül, hogy valaki ne említene valamit, ami a szexhez kapcsolódik, és ne emlékeztessen arra, hogy nekem még sosem volt benne részem.
És hiányzik, hogy SMS-t tudjak írni a nővéremnek anélkül, hogy megemlítenék egy síkosítóval kapcsolatos incidenst, vagy, hogy biztosítanom kelljen arról, hogy a cégénél senki sem halt meg. Még.
Nem hagyhatom, hogy minden szétessen, amíg ő nincs itt. Még ha komolyan el is akarja adni, senkinek sem kell majd a Sunshine, ha szerencsétlenségek sora lóg a nyakában.
Valaki kopogtat az ajtómon, és én összerezzenek.
Könyörgöm, csak ne legyen a polgármester. Vagy Gerald Hutchins. Vagy Olivia.
Egyem a szívét, Olivia próbálkozik, és én majdnem annyira szeretem őt, mint Savannah-t, de tényleg nem akarom tudni, mi van a horoszkópommal. Ami engem illet, elég nyilvánvaló, hogy rossz csillagzat alatt születtem.
Amikor kitárom az ajtót, már készen állok arra, hogy Nem kommentálom! felkiáltással becsapjam – Ruthie May azt üzente, hogy Atlantában van néhány paparazzi, akik időnként lejönnek Happy Catbe, ha valami történik Savannah-val, hiszen ő még mindig közszereplő –, de Ryan látványa kizökkent.
Azonnal lepillantok a lábához a mosómedve miatt. Amikor utoljára láttam George Cooney[1]-t, éppen a Main Streeten csúszkált a szőrös fenekén, a mangós-lime-os síkosító segítségével, amit egy pumpás üvegből szabadított ki az allergiás turistával történt halál közeli balhé során.
De a bajkeverő kuka-panda sehol sincs. – George Cooney ma korán bedobja a szunyát?
– George elment sétálni – mondja. – De vissza fog jönni, nem aggódom.
Visszaemelem a tekintetemet Ryan arcára, útközben beszívom a látványát. A férfi nevetségesen jól néz ki egy puha, szürke pólóban és egy kifakult fekete farmerben. A fenébe... Az ilyen bicepszeknek, mint az övéi, illegálisnak kellene lenniük. Vagy legalábbis figyelmeztetéssel kellene járniuk: valószínűleg váratlan nyálcsorgást vált ki a nőkből, a meleg férfiakból és alapvetően mindenkiből, akinek van pulzusa.
Ryan felemel egy gyöngyöző befőttesüveg valamit, ami gyanúsan házi limonádéra hasonlít. – Gondoltam, rád férne egy kis szíverősítő. Jól bírod? Kicsit elsápadtál, amikor ma tűk kerültek a képbe.
Úgy néz engem, mintha nem tudná eldönteni, hogy szét fogok-e esni, vagy megmondom neki, hogy hová dughatja a limonádéját, és a bizonytalanságában van valami, ami fejbe kólint.
Egyikünk sem ugyanaz az ember, aki a középiskolában volt. És nem bánthat újra, mert én elmegyek, hogy visszatérjek a normális életemhez San Franciscóban.
Amint Savannah visszajön.
Ami remélhetőleg azelőtt lesz, hogy elfogyna a szabadságom a munkahelyemen.
Egy apró mosolyra húzom a számat. – Nem én vagyok az, aki majdnem meghalt, úgyhogy azt hiszem, egész jól vagyok.
– Nem halt volna meg.
– Nem a te felügyeleted alatt?
– Nem, az én felügyeletem alatt biztosan nem. – Vigyorog, árad belőle az önbizalom, amitől körülbelül tízezer wattal dögösebb lesz, mint volt két másodperccel ezelőtt.
Emlékeztetem magam arra, hogy nem tehet róla, hogy olyan mosollyal született, amely ezer bugyit is lángra lobbantana, és olyan természetes vonzerővel, amely anélkül is népszerűvé teszi, hogy próbálkozna. De képes vagyok irányítani, hogy mennyire engedem közel magamhoz.
Bár biztosan nincs azzal semmi baj, ha elfogadok egy baráti limonádét.
Úgy értem, képes volt áthozni hozzám az italt. És érdeklődik a hogylétem felől, amikor alapvetően az én hibám, hogy egy nő anafilaxiás sokkot kapott a termelői piacon – arról nem is beszélve, mi történt a mosómedvéjével –, szóval talán lehetünk barátok.
Mert ez nevetségesen édes tőle.
Szélesebbre nyitom az ajtót, és elfogadom a limonádét. – Köszönöm. Akarsz… – mutatok befelé.
A mosolya kiszélesedik, és belép mellettem a házba. – Persze, köszönöm.
– Sajnálom, hogy George elszökött – mondom.
Ryan helyet foglal egy levendulaszínű díványon, széttett lábakkal, kezében a saját befőttesüvegét tartva. – Tényleg vissza fog jönni – biztosít engem. – A póráz csak a látszat kedvéért van rajta, amikor követ engem ki a környékről. Különleges városi rendelet, csak George-nak.
Nem kellene meglepődnöm, de a szemöldököm mégis felszalad.
Nevet. – Olyan régóta élsz San Franciscóban, hogy elfelejtetted, hogyan működnek errefelé a dolgok?
– Úgy tűnik. – Belekortyolok a limonádéba. Az édes, fanyar folyadék elárasztja az ízlelőbimbóimat, és a szemem lecsukódik. – Ó, hűha, ez nagyon finom.
– Igen?
– Kérlek, mondd, hogy ez nem jeges síkosító!
Nevet. – Nem, hacsak a nagymamám nem járt jóval a kora előtt. Régi családi recept.
– Igaz. Ennek sokkal több értelme van. – Nagyot kortyolok, mert hű, ez tényleg a legjobb limonádé, amit évek óta ittam.
– Ne mondd, hogy San Franciscóban nincs limonádé!
– Ilyen nincs. De van kovászos kenyér és Peet's Coffee minden sarkon, úgyhogy kibírom.
– Tetszik neked ott? – barátságosan vigyorogva figyel, tekintete időnként a melleimre esik, és én is lefelé pillantok, csak hogy megbizonyosodjak róla, nem csöpögtetek-e valamit.
Úgy tűnik, minden rendben, de nem vagyok hajlandó bármit is kiolvasni a vándorló tekintetéből vagy a tényből, hogy tudja, hol lakom. Furcsábbnak tartanám, ha nem tudná. Még én is meg tudom mondani, hogy az érettségiző osztályom kilencven százaléka – és az összes testvérük –, hol kötött ki a középiskola után. Ez egy Happy Catre jellemző dolog. Pletykálunk.
– Tényleg tetszik – mondom neki. – Rengeteg a tennivaló a városban, egy órányira vagyok a borvidéktől, és az időjárás egész évben tökéletes. Legalábbis számomra. Szeretem a kabátokat és a kiszámíthatatlan ködöt.
Elmosolyodik, egyszerre tűnik szórakozottnak és zavartnak. – Csak ennyi kell a boldogságodhoz?
Talán az ajaklazító limonádé hatása, vagy azok a kék szemek, amelyeknek sosem voltam képes teljesen ellenállni, de azon kapom magam, hogy a szokásos válaszomnál többet mondok neki. – Nos, nem. Hiányzik, hogy közel legyek a családhoz. De anya és apa tavaly Floridába vonult nyugdíjba, szóval itt csak Savannah van, és én szeretem a város névtelenségét. A sok nyomás után, amikor gyerekek voltunk, és az itteni pletykák után, jó olyan helyen lenni, ahol senkit sem érdekel, ki vagyok. A munkatársaim klasszak. Mindannyian szuperül felpörögünk, amikor egy új játék összeállításának korai szakaszában vagyunk, vagy amikor elindítjuk a játékot, vagy amikor küzdünk a hibákkal a lövészárkokban – vonom meg a vállam. – Odaillő vagyok. El tudunk menni egy dumaszínházba, videójáték-találkozóra vagy egy koncertre anélkül, hogy egy órát vezetnénk Atlantába, és megküzdenénk a parkolásért. A tömegközlekedés sokkal jobb. Nem tökéletes, de… – Elakadok, hirtelen élesen tudatosul bennem, hogy hánytam rá a szavakat. – Bocsánat. Unalmas vagyok, ugye?
Sóhajtva rázza meg a fejét. – Egyáltalán nem. Csodálatosan hangzik. Bárcsak tudnám, milyen érzés. Az a fajta… szabadság.
Micsoda? Mi volt ez a hangjában? Nem lehetett féltékenység? Nem létezik. Biztosan nem. Én olyan ember vagyok, aki átéli ezt az érzést, nem pedig olyan, aki ezt kiváltja másokból. – Nos, ennek is megvannak a maga árnyoldalai. A parkolás a legrosszabb, és ha még egy meztelen fickót kell végignéznem, amint a Tenderloin városrészben cirkál a biciklijével, akkor végérvényesen bekötött szemmel fogok járni.
Ryan elvigyorodik. – Komolyan? Meztelenül bicikliznek?
– Igen – erősítem meg. – De a legtöbbjük sisakot visel, így legalább az egyik fejük védve van.
Ezúttal erősebben nevet, és egy gazdag, kedves morajlást ereszt ki, amitől egész testemben felmelegszem.
– San Francisco egyedülálló. – Megrándítom a vállamat, és újabb kortyot iszom a limonádéból. – De itt is fantasztikus.
Kétkedve hümmög, én pedig összerezzenek, mert még én sem hiszek magamnak.
– Adj neki egy napot. – Kacsint, és válaszul bizsergés fut végig a bőrömön. – Holnap Maud és Gerald összevesznek a szexi süteményei miatt, vagy valaki kecskéje elszabadul a városházán, és a termelői piac feledésbe merül.
– Talán. De nem hiszem, hogy Happy Cat valaha is elfelejti, hogy Savannah szexjáték gyárat nyitott itt. Még csak másfél hete vagyok itthon, de már legalább száz véleményt hallottam a Napsugár Játékokról. – Pittyen a telefonom, lenézek, aztán felemelem, hogy megmutassam neki. – Látod?
Egy sms Gerald Hutchinstól, amiben tájékoztat, hogy ha a polgármester nem zárja be Savannah cégét, akkor az egészségügyi hivatalhoz fordul, mert a közösségünk fiataljainak egészségét szolgálja, hogy ne legyenek napi szinten kitéve a szexnek.
Ryan a szemét forgatja. – Tudod mennyi adóbevételt kap a város abból a gyárból? Senki sem fogja bezáratni.
Sóhajtok, és azt kívánom, bárcsak az ő hitének tíz százalékával bírnék azzal kapcsolatban, hogy ez az egész el fog múlni. – Annyira csodálom őt, amiért a gyárat ide helyezte a középpontba. Én nem tettem volna meg. Nem a pletykavonattal és a kisvárosi politikával.
– Értelek. – Előrehajol, könyökét a térdére támasztja, a befőttesüveg lóg az ujjai közül. – De Happy Cat több, mint a pletykavonat és a kisvárosi politika.
Nagyon igyekszem nem forgatni a szemem – mióta tíz napja idejöttem, ez minden, amit tapasztaltam –, de biztos vagyok benne, hogy nem sikerül.
– De igen – ragaszkodik hozzá.
– Talán neked – mondom. Bár, őszintén szólva, ha jelenleg nem lettem volna egy szűz, aki egy szexjátékokkal foglalkozó céget próbál vezetni, talán másképp érezném magam attól, hogy egy olyan üzlet közepén vagyok, ami ennyi pletykára ad okot. Nincs szükségem arra, hogy a tapasztalatlanságom legyen a következő kitörő botrány Happy Catben, és az, hogy egész nap szexjátékokkal foglalkozom, még valószínűbbé teszi, hogy az emberek a szerelmi életemről találgatnak.
Több mint boldog voltam, hogy kijutottam Happy Catből, amikor elmentem a főiskolára, legalább annyira, minthogy kikerültem a "Savannah Sunshine idősebb nővére" reflektorfényéből. Büszke vagyok Savannah-ra, de ez a sok figyelem nem nekem való. Soha nem is volt, és soha nem is lesz. Az egyetlen figyelem, amit élvezek, az a feletteseim dicsérete, a társaim csodálata, és... ahogy Ryan most rám néz, mint aki élvezné, ha limonádét csöpögtethetne az ujjbegyeimre, és minden cseppet leszopogatna.
Istenem, nyugodj le szívem! Komolyan. Légy. Nyugodt!
Ha még hangosabban dobog, Ryan biztosan meghallja.
– Nem csak nekem – erősködik ezzel a rekedtes hangon, amitől a tarkómon minden kis pihe feláll, és az ajkaim részegnek érzik magukat. Csak az ajkaim, amelyek hirtelen forróak és valahogy zsibbadnak, de nem rossz értelemben. – Vannak terveid szombatra?
Tervek? Micsoda? Egyáltalán miről beszél ezzel a szexi hangjával? – Nem – dadogom végül –, de én…
– Remek. Itt találkozunk kilenckor.
Pislogok. – Kilenckor?
– Reggel – tisztázza vigyorogva. – Hogy megmutathassam neked Happy Cat dicsőséges, titkos érzékeny pontját.
Szívesebben látnám a te dicsőséges titkos érzékeny pontjaidat, gondolom, de szerencsére nem mondom ki hangosan. Pedig majdnem megteszem, mert az ajkaim a szexi hangja, az átható tekintete és a fergetegesen fergeteges illata hatása alatt állnak.
– Fergeteges – motyogom, és a szemem tágra nyílik, amikor rájövök, hogy a szó elhagyta a számat, és hogy – Ryan vigyorából ítélve –, azt hiszi, hogy épp most egyeztem bele a felfedező túrába. Sietek visszakozni: – Úgy értem, fergeteges lenne, ha nem lenne rengeteg munkám. Mármint… tonnaszámra.
Kétkedve vonja fel a szemöldökét. – Szombat délelőtt? Amikor a gyár zárva van?
– A szexjáték üzlet sosem alszik? – mondom, de még én is tudom, hogy ez gyenge.
– Savannah hiányol téged, tudod – mondja. – Állandóan rólad beszél.
Összehúzom a szemem. – Ó, ez egyszerűen aljas.
– Csak azt mondom, hogy talán gyakrabban meglátogatnád, ha tudnád, hogy valójában mit hagysz itt ki. – Rám kacsint, szégyentelenül, gonoszul, és talán... kacéran? – Győződj meg róla, hogy a biciklid készen áll. Szükségünk lesz rá.
Erre az arcom megint vérvörös lesz, mert nem tudok úgy gondolni a biciklire, hogy ne jussanak eszembe a dildó-kormányfogantyúk, és a dildók meg én még mindig nem vagyunk laza ismeretségben. – Tényleg szeretek biciklizni, de…
– Csomagolok limonádét.
Megint vigyorog, és én nem tehetek róla, de nevetek. – Szerintem csalsz – mondom, miközben az utolsó, halálosan finom limonádét kavargatom a befőttesüvegem alján. – Ez a cucc boldogság egy pohárban.
– Helyes. Akkor majd biztosítom, hogy mindig legyen. A boldog szomszédok fontosak. Kevesebb dolgot dobnak ki, amit a mosómedvém hazacipelhet az éjszaka közepén – feláll. – Szombat reggel kilenc óra. Itt találkozunk.
Adnám vissza neki a befőttesüveget, de megrázza a fejét. – Még nem végeztél. Majd később elviszem.
Kilép a házból, menet közben fütyörészik, én pedig azon tűnődöm, hogy mi a fenébe egyeztem bele az imént. Egy baráti túrázásba? Bűntudatkeltés egy olyan férfitól, aki szerint nem veszem olyan komolyan a családi kötelezettségeimet, mint kellene?
Vagy... egy randiba?
– Azt hiszem, ez egy randi – suttogom a limonádés poharam aljára, de a limonádé nem válaszol. Mert ez csupán limonádé.
🤗❤
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlés